Kinek jár az ingyen mellműtét? – exkluzív interjú Dr. Pataki Gergellyel

2016-02-23

„Nekem ugyanolyan öröm, ha egy szépségkirálynőnek még tökéletesebb idomokat varázsolhatok, és utána látom, milyen boldog, mint amikor a karját végre mozgatni tudó bangladesi kisgyerek rám mosolyog” – vallja Pataki doktor, aki péntek este fél kilenckor sem volt fáradt, hogy fehér köpenyét szögre akasztva beszélgessen velem a plasztikai sebészetet övező előítéletekről, jótékonysági missziójáról és a hálapénzről is. (Sándor Alexandra Valéria interjúja)

– Amikor egy ismerősömnek megemlítettem a „plasztikai sebészeti misszió” kifejezést, örömében összecsapta a tenyerét, hogy bizonyára ingyen szilikonmelleket osztogatsz délkelet-ázsiai hölgyeknek, és ez milyen cuki.

– Majdnem. Ingyen operálunk fejlődési rendellenességgel született gyerekeket, illetve égési vagy baleseti sérülteket. Ezek főleg helyreállító műtétek.

– Miért pont Banglades?

– Mert kézenfekvő volt. Korábban is szerettem volna létrehozni egy missziót. Tudtuk, hogy egyelőre alig van ott plasztikai sebészeti ellátás.

Ez egy 160 milliós, a miénknél kisebb lakható területű ország, amely a tenger szintje felett alig néhány méterrel fekszik, így állandóan természeti csapások sújtják.

Ha jön egy hurrikán, és felkorbácsolja a tengert, akkor elönti a falvakat a víz. Ha a Himalájában megered az eső, a Brahmaputra folyón keresztül ugyancsak ott köt ki, és a nyakukba ömlik.

A földrengések sem ritkák, és őket is érinti a cunami. A mi materialista szemünkkel nézve a legszegényebb ország a Földön, de biztos, hogy egyben a legboldogabb és az egyik legvidámabb is.

„Havi hat-nyolcezer forintért húzzák az igát, terhesen is.”

– Pedig ilyen népsűrűség és életkörülmények mellett nemcsak a természet csaphat le…

– Igen, járványok és ipari balesetek is. Az utóbbinak a szörnyű példája a Rana Plaza esete, ahol két évvel ezelőtt csaknem 1 200 ember halt meg, mert a munkaszüneti napon is dolgozókra ráomlott egy rosszul alapozott, kórháznyi méretű épület. Később jártam ott, azóta sem építették újjá: egy gödör áll a helyén. Főleg fiatal nők estek a tragédia áldozatául, akik éhbérért gyártották azokat a ruhákat, amelyeket mi jó pénzért valamilyen világmárka égisze alatt megveszünk. Nem ritka, hogy az ottani asszonyok éjjel-nappal, akár terhesen dolgoznak havi hat-nyolcezer forintos fizetésért.

„A férj megy a feleségéért a kis riksájával – egy muzulmán országban!”

– Ezt úgy meséled, mint aki nemcsak olvasta valahol, hanem a saját szemével látta is.

– Két éve látogattunk meg ilyen gyárakat a missziós csapattal, mert kíváncsiak voltunk a munkakörülményekre. Nagyon sok fiatal nő hozott ugyanis hozzánk olyan kisgyermeket, akinek ujjösszenövése, ujjhiánya, esetleg alulfejlett alkarja volt. Eleinte nem értettük, mi okozhatja a szokatlanul nagyarányú problémát. Aztán rájöttünk, hogy ezek az anyák mindannyian ugyanazokban az üzemekben dolgoznak. Mégpedig olyan műszakbeosztásban, hogy várandósan is ott aludtak el a ruhafestő- és egyéb vegyi anyagok közelében. Miután kesztyű nélkül, szabad kézzel bántak ezekkel a vegyületekkel, a mérgek bejutottak a szervezetükbe. A kismamák tehát ott pihentek a varrógép felett várandósan, hogy el tudják látni a családjukat – a magzatuk viszont károsodott közben.

Tényleg olyan vállalatok gyárairól van szó, melyeknek a termékeit itt, a nagyáruházakban mi is vásároljuk. Azzal a nyugati fogyasztói szemlélettel tehát, hogy mindenből minden héten újat veszünk, olyan keresletet generálunk, ami egész népeket tart rabszolgasorban. Másfelől viszont a társadalmuk átszervezéséhez is hozzájárulunk innen a távolból, hiszen Bangladesben az emberek jelentős részének nincs munkája, így az álláshoz jutó nők fő keresővé lépnek elő a családban. Függetlenednek a férfiaktól. Most szembesülnek azzal, hogy döntést hozhatnak: vállalnak-e gyereket, és ha igen, mikor. A férj megy a feleségéért a kis riksájával, hogy hazavigye őt a munkahelyről. Egy muzulmán országban!

A szegénység és a katasztrófák ellenére ennyi mosolyt és nevetést, mint Bangladesben, itthon józan emberektől soha nem lehet látni. Míg mi az őrült fogyasztói társadalmunkban az „egyre nagyobbat, egyre többet, és egyre gyorsabban” elvét követve nehezen találjuk meg a boldogságunkat, ők itt az egyszerű életben és a szoros családi kötelékekben lelnek rá erre.

A teljes interjú a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány oldalán olvasható. Tovább a folytatáshoz >>


Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány